A Koponya-sziget(ek) és egy kis Monsterverse headcanonolás

Na jó, ez eredetileg csak egy WIP, amin még jó sokat kell dolgozni, viszont clickbaitnek megteszi

Nem a leggyakrabban történnek erre a blogra írások, viszont amúgy is csak gondolatok és azok képi megvalósításának megosztásaira csináltam, ezért nem csoda némi ideiglenesen kényelmes rendszertelenség.

A következőkben a vázlatkönyvemből, illetve a merevlemezről kapkodtam elő azokat a firkálmányokat, amelyek szerintem megérdemlik a publikusságot, illetve néhány gondolatmenetet osztok meg arról, hogy szerintem mi tehet jót egy világépítésnek.

A Koponya-sziget(ek) és egy kis Monsterverse headcanonolás

Hogy őszinte legyek, talán a kevés emberek egyike vagyok, akiknek lore építés tekintetében a Monsterverse sose lesz a kedvence. Túl sok minden ellentmondásos és túl sokszor érződik az, hogy pusztán hasra ütésszerűen találtak ki valamit, ami éppen az eszükbe jutott és jól hangzott, hogy aztán csak retconolják az egészet a következő filmben.
Nem kimondottan próbálnak meg építkezni, akár minimálisan is a valóságból, s ez érződik is azon, hogy ízlésileg mennyire maradandó az átadott infó.
Nyilván mindenekelőtt óriásszörnyekről van szó, amelyekkel szemben a fizika és biológia majdnem minden alaptörvénye ellent mond, de én itt most inkább az alap esztétikától független aspektusokra értem, mint például tudományosan hangzó szavak egymásra dobálása, figyelmen kívül hagyva azok konkrét jelentését; vagy ha már itt tartunk, a földtörténetből ismert információkkal való totális ellentmondásokat.

Értem én ez alatt a különböző, taxonómiában használt fogalmak, mint például a faj, alfaj és nemzetség/genus konstans összekeverése (Kong: Koponya-sziget esetében), illetve olyan tudományos nevek kitalálása, amelyeknek nem pusztán funkcionalitása nincs, de még csak hétköznapi szinten sem állnának meg stabilan.
Például Cranium reptant, Icarus folium, Gigantus leviapus, hogy csak néhányat említsek.
Vagy amikor a „titán” fajok a teljesen egyértelmű fenotípusuk és kladisztikai hovatartozásaik ellenére a „Titanus” nemzetségbe vannak sorolva, még azok is, amelyek elvben nem is a Földről származnak.
 A radioaktív perm időszakot már meg se említsem.

Tudom, ez eddig eléggé csak egy értelmetlen kötekedésnek tűnik, hiszen úgy is csak fiktív elemek, és amúgy se ezek érdeklik a nézők nagyobbik hányadát a legjobban, miközben egy filmet néznek.
Egy filmnek mindenekelőtt a saját történetére kell köteleznie magát, hogy azt megfelelő formátumban elmesélhesse.
Viszont (szerintem) azok a filmek/storyk tudnak a legmaradandóbbat alkotni, melyek fogják a fáradságot, hogy tényleg olyan világokat alkossanak meg a projektjeikhez, melyek – ha csak egy pillanatra is – képesek a nézővel elhitetni, hogy „igen, ez akár meg is történhetne a valóságban, és nagyon örülök, hogy nem vagyok a karakterek helyében”.
Jó példa erre – a szerintem kriminálisan alulértékelt – Peter Jackson 2005-ös remake-je a klasszikus 1933-as King Kongnak.
A filmben szereplő Koponya-szigetnek talán egyes eleme kissé ellentmondásos lehet azzal, amit a Paleontológia akkoriban már tudott a dinoszauruszokról, de a krokodilszerű bőr a V. rexeken, illetve a tollatlan Venatosaurusok valahol érthető esztétikai döntések voltak, mert egy autentikus filmet akart a rendező, mely tiszteletet nyújt az O’Brien és Harryhausen filmek felé. Mondjuk a 30-as években a hétköznap emberének sok fogalma nem lehetett arról, hogy mi az a „raptor” (Deinonychosauriákat értve ez alatt) egészen a 60-as évekig, amikor John Ostrom leírta először a Deinonychust. Igaz, Barnum Brown már a 30-as években talált a maradványaiból, viszont akkoriban az átlag népnek nehezen lehetett belső betekintése a töredékes maradványokra.
Azonban, ami nagyon jó a Weta által megalkotott Koponya-szigetben, az a sokszínűsége. Nem pusztán a nagy állatokat tervezték meg a filmhez, hanem gondoltak az aprób élőlényekre is. Olyan élőlényekre, amelyeket elsőre a néző talán figyelembe sem vesz, mégis kaptak egy-egy egyedi külsőt, nem pedig már ismert állatokat használtak fel és raktak be a háttérbe (mint, amikor szalagos varánuszokat láttunk az Endoron).
Nem mindegyik lény kerül interakcióba egymással, de a néző akarata ellenére is kezdi összerakni fejben, hogy milyen lehet erre felé a hierarchia, hogy épülnek fel a táplálékláncok. Maga a sziget is változatos és egyedi, nem valódi helyszínre mentek ki forgatni, mint mondjuk Hawaii, hanem a filmben szereplő összes helyszínt precízen megtervezték a növényzettel benőtt romoktól, a természet erői által felszínre emelt hegységen át, a liánokkal átszőtt szakadékokig. Az egész sziget tényleg úgy néz ki, mintha egy pusztuló élőhely lenne. Régen sokkal nagyobb volt, most viszont a tenger lassan ellepi a szigetet, s így az egyre kevesebb élőhelytől az ökoszisztéma is sokkal agresszívabbá és feszültebbé válik.
Az állatok kihasználnak minden lehetőséget a táplálék megszerzésére, és noha elsőre butának hathat, hogy a V. rex annak ellenére kezdi el üldözni a főhősnőt, hogy a szája még tele van előző prédájával; figyelembe véve, hogy ez már egy olyan hely, ahol minden lehetőséget meg kell ragadni, logikus az, hogy ha igyekszik a lehető legtöbb táplálékot megszerezni magának.
A V. rexek jól látható bordái is talán arra utaltak, hogy már egy ideje éhezhettek. Fogyaszthatnának a filmben korábban látott Brontosaurusokból is, ám látjuk, hogy a sziget egyes pontjait olyan széles szakadékok választják el egymástól, hogy képtelenség az átjutás egyik helyről a másikra. Az ilyen apró utalások teszik (szerintem) annyira nagyszerűvé, hogy lassan össze tudod rakni fejben a dolgok esetleges miértjét, és maguknak az elsősorban mellékszereplő lényeknek is, bizonyos szinten megérted a motivációját, még ha maga a film elsőre nem is rakja ezt le egyértelműen eléd.

 

A Weta lényegében csinált egy rakás concept artot, melyek közül ugyan nem mindegyik kerülhetett a filmbe, ám nagyszerű alapanyagot szolgáltathattak később a The World of Kong című könyvhöz, ezáltal visszaadva egy valóban sokszínű, életben gazdag dzsungel hatását. A 2005-ös Kong világában az a jó, hogy a valóság táptalajában van neki megágyazva. Ha valaha megvolt neked a film 2 lemezes extra változata, és fiatalon nézted a Koponya-sziget, Természeti Történet című ál-dokumentumfilmet, akkor megvolt rá az esély, hogy akár egy futópillanatra is, de elhitted, hogy ez a sziget talán egyszer tényleg létezhetett.

Másik hasonlóan jó példa, hogy ha kidolgozott világokról van szó, Jim Henson The Dark Crystal című filmje, melyhez Henson és a művészekből álló csapata megalkotta Thra komplett világát. Az apró virágoktól, a helyi fauna legkisebb állatain át, az ikonikus Skeksisekig, Henson és csapata minden energiájukat beleölték, hogy Thra világa a legvarázslatosabbnak, ugyanakkor legvalóságosabbnak is tűnjön. A film nézése közben, itt sem nehéz felfedezni a különböző állatok egymás közti interakciójából, hogyan épül fel a helyi élővilág, melyet a díszleten végig vezetett hosszabb snittekkel értek el. És mindezt egy olyan világhoz, ami még csak nem is a mi bolygónkon játszódik.
Mostanában jött ki a Netflixre a filmhez készült előzmény sorozat, Age of Resistance címmel, ami fantasztikusra sikerült.

A művész, Brian Froud concept artjai

Vagy ott van James Cameron Avatárjában a gázóriás körül keringő Pandora holdja és annak ökoszisztémája. A film során Jake Sully szemszögéből lassan betekintést kapunk a biolumineszcens világba, ahol éjszakai megvilágításként nincs szükség olyasmire, hogy tűz. Csakúgy, mint az eddigieknél, itt is a történet haladásával párhuzamosan, nem arcunkba tolva ugyan, de megtanuljuk a helyi fajok egymáshoz viszonyulását.
A hatalmas Titanotherre vadászik a Thanator. Az éjszaka folyamán a dzsungel, a kisebb prédaállatokra vadászó viperafarkasok hadszíntere. Az égen a leggyorsabb teremtmény a Na’vik által is használt Banshee, de még ő is csak eledele lehet a gigászi Leonopteryxnek.
A film storyjáról és eredetiségéről lehet mondani akármit, de el kell ismerni, nagyon érdekes, ahogy a film ledönti a spirituális világokon alapuló vallás és a kézzel megfogható, tudományosan leírható jelenségek közti határt a „lelkek fái” által. Egy globális hálóként, egy szuperorganizmusként szövik át a bolygó felszínét, és képesek az elpusztult élőlények emlékeit elraktározni, mely érthetően a Na’vik kultúrájában a halál utáni élet legendáját inspirálta.
Igazából, ha jobban belegondolunk kicsit földhöz ragadtabban, ez a háló olyan majdnem, mint valami parazita gomba, ami emlékekből táplálkozik, ezzel mindjárt adva a filmnek valahol, valamilyen kényelmetlenül hátborzongató lábjegyzetet…

Wayne Barlowe concept artja.

Ezek persze csak néhány példák voltak.

Tehát a lényeg annyi, hogy ha építesz egy világot, akkor ne csak egy rakás vagányul hangzó és kinéző dologgal pakold tele, hanem érdemes egy lépést vissza venni, és az adott világ alaptörvényein is elgondolkodni.
Egyszer Guillermo Del Toro mondta, hogy egy jó filmet csinálni az olyan, mint egy jó hazugságot elmondani. Ha nem hazudsz jól, akkor a közönség nem fogja elhinni, elveszíted a figyelmüket és onnantól oda a teljes illúzió. Szerintem ugyanezt a mentalitást lehet a világépítésre is alkalmazni (persze csak az után, ha már van egy jó forgatókönyved egy jó storyra!), még akkor is, ha elsőre a kontextus egy olyan, manapság (sajnos) komolyan vehetetlen téma, mint a Kaijuké. Azt viszont ne feledjük el, hogy régen, még amikor először megjelentek a színen, ezeknek a filmeknek mély, az óriás szörnyek által metaforikus köntösbe öltöztetett társadalmi kritikáik voltak, az emberiség kapzsi, pazarló és kihasználó természete kapcsán.

Nekem nem igazán jött be a Koponya-sziget, mint helyszín, 2017-es inkarnációja, mert végig nézve nem különösen lehet felfedezni komolyabb, mögöttes tervezésre utaló tartalmat a háttér koncepcióiban. Olyanokat, melyeket esetleg bele fektethettek, azon kívül, hogy „itt ez a sziget, tele van marha nagy állatokkal, néhány félig növényes, oszt cső”.
Ez egyszerűen nem elég ahhoz, hogy valamit (szerintem) látványosan kreatívként lehessen kezelni, mert ha elvesszük a szépen kidolgozott vizuális effekteket, akkor ötletek terén valami olyan összevisszaságot kapunk, mint az Asylum King of the Lost World című alkotásában.
Ahogy azt fent említettem, a kladisztika és a taxonómia egyszerűen egy katasztrófa.
A másik probléma pedig, maguk a szigeten élő állatok. Egyszerűen túl nagyok egy olyan apró szigethez, ami még Madagaszkár méretével sem ér fel.
De ezzel még nem is lenne baj, ha pusztán egy bizonyos állatcsoportra lenne ez igaz, elvégre szörnyfilmeknél elsődleges az esztétika, és csak aztán a logika. Viszont itt azt látjuk, hogy az emlősöktől, a hüllőkön át, az ízeltlábúakig, minden az átlagos mérethatár felett van, leszámítva pár madarat és antilopot. Emiatt pedig logikusan jön a kérdés, hogy „Oké, de miért és hogyan?”.
Persze a film betömi a szánkat azzal, hogy „a hely ahol a természet nem fejezte be az alkotást”, amit mondani se kell, hogy figyelembe véve az egész bolygó sokszínűségét, ez egy eléggé sehonnan előrántott kifogás.
Még ha az lenne, hogy minden állatból csak egy példány van, mert valami mutációk eredményei, akkor még eladható lenne; ám a film erősen utal arra, hogy itt több példányokból álló fajokról van szó, ami megint csak felhozza a kérdést, hogy „Oké, de miért és hogyan?”.
A film és a háttér lore nem igazán ad arra magyarázatot, hogy hogyan tudja itt ennyi élőlény, ekkora méretek mellett megoldani a szervezetük számára megfelelő mennyiségű táplálékbevitel megszerzését.
Hogy oldják meg a szaporodást? Hogyan képes a növényzet lépést tartani egy-egy ilyen óriás által a környezetben okozott pusztítással? Azok csak szuper gyorsan nőnek? A környezetben látott ismerős növényfajták nem erre engednek következtetni. Nem is beszélve arról, hogy állítólag még hatalmas hangyák is vannak a szigeten, ami csak még inkább felhozza a kérdést, hogy ez a sziget hogyan van még egyáltalán életben, ismerve a különböző hangyák különböző természetét.
Vagy ott vannak a Skull Crawlerek. Állitólag hüllők, amelyeknek állítólag állandó az étvágyuk, ezért állítólag idővel a szervezetük elkezdené elfogyasztani önmagát… ami azért érdekes, mert ennek ellenére mégis vannak annyira válogatósak, hogy ne emésszék meg a csontokat is.
Egy ilyen kényelmetlen anyagcsere mellett ezeknek a bálnaméretű állatoknak a helyzete ironikus módon rendkívül sérülékeny lenne, és talán elsők között halnának ki egy hirtelen éghajlatváltozás során. Már, hogy ha tényleg a Földről származnak (erről később).
A Death Jackalok pedig csak edgy Dromaeosauridák, melyek annyira vagányak, hogy ha éhesek, inkább a saját végtagjaikat eszik meg, mert… azért? Megérteném, hogy ha utána visszanőne nekik, mint egyes kétéltűeknek, de nem tudok arról, hogy képesek lennének ilyesmire.

Karl Lindberg concept artja.

Értitek, hogy mire gondolok? Egyszerűen túl sok a kérdőjel, és kevés a mögöttes magyarázat. Általában erre csak annyit kapsz meg, hogy „pont ettől olyan jó és misztikus, mert sok benne az ismeretlen”, viszont szerintem a kidolgozatlan részletek és az előre lefektetett szabályok/ logikák hiánya csak lustaságra utalhat.
Főleg, ha figyelembe veszünk olyan ellenpéldákat, mint a Dark Crystal vagy a 2005-ös Kong. Lehet misztikumot fektetni a projektedbe, de csak addig, amíg azok nem kezdenek őrülten felhalmozódni az átadható információmennyiség kárára. Illetve, hogy ha a mi világunkba helyezed el, akkor lehetőleg ne mondjon ellent azzal, amivel már eleve tisztában vagyunk. Például azzal, hogy mik lehetnek egy adott faj szükségletei és korlátai. Mert őszintén szólva, nem igazán jön át, hogy például ha a Skull Crawlerek annyira állandó éhenhaláson vannak, akkor miért nem mentek el a fő kontinensekre is, még valamikor a Miocén vagy a Pleisztocén idején, és falták fel az ottani megafaunákat?
Maga a sziget környezete sem sikerült annyira fantáziadúsra, mivel Hawaiion és Vietnámban forgatták, és noha imádom a Vietnám mocsaraiban felvett hangulatteremtő képsorokat, az túlságosan illúzióromboló, amikor felismered a háttérben Hawaiinak a már Jurassic Parkban is látott dzsungelekkel borított hegyvidékeit.

Érdemes megjegyezni, hogy amúgy szerintem a 2017-es Kong az egy egész jó film.
Tetszett néhány lény dizájn, és az egész film Apokalipsz mostot idéző képi világa is jót tett az élménynek. Az ILM-nek köszönhetően a látvány eszméletlenül jó, különösen Kong kidolgozott digitális modelljén, mely közel fél millió poligonból épül fel. Külön ügyeltek, hogy a bundája visszaadja a durva, nehezen tisztítható, sáros hatást, ahogy azt egy ekkora lénytől várnád.
Sajnos a történetvezetésben már nem ennyire jó a film, de a Monsterversenél ez annyira nem meglepő, mert eddig ezek a filmek ezen a téren remekeltek a legkevésbé.
Elvben a rendező próbál valamilyen metaforikus üzenetet közölni a vietnámi háború kapcsán, de ez elég nehezen tud átjönni a nézőnek, hogy ha a rendező olyan dolgokra is fókuszált, hogy milyen vagány már, ahogy katanával megy neki a fickó az óriásszörnynek. Az egyetlen érdekes karakter pedig ráadásul nem is vietnámhoz, hanem a világháborúhoz köthető.
Ám, ha nem fókuszálunk arra, hogy a rendező eredetileg mit akart és mennyire sikerült neki, akkor egy nagyon laza akciófilmet kapunk. Fázisolás terén egész jól lett elosztva az emberi jelenetek és a szörnyes jelenetek adagolása, és noha a történet az lehet, hogy bukdácsol, attól még sikerül neki szépen letennie az asztalra és ez a lényeg.

 Egy jó lore nem fog automatikusan egy jobb történetet eredményezni. Lehet akármilyen projekted (film, sorozat, könyv, stb.), akármilyen részletesen kidolgozott világgal, az nem fog érdekelni senkit, hogy ha a történetvezetésed – akár antológia szinten is – nincs annyira érdekes, hogy egy szélesebb spektrumú közönséget elérjen és rezonáljon vele.

A következőkben pedig a skicceket és a mögöttük megbúvó gondolatokat fogom megosztani.

Ezek némi headcanonolások, melyek elemeket ragadnak ki, illetve alakítanak picit át különböző szörnyes filmekből és gyúrják őket egybe. Tehát nem megpróbálják a különböző filmeket összekötni (az nem kicsit lenne lehetetlen vállalkozás), hanem a cél inkább a meglévő elemeikből formázni, kialakítani valami mást, egy sajátos kis történelmet. Ehhez például mind az 1933-as, mind pedig a 2005-ös King Kong-ból használok fel elemeket, vegyítve némi Heisei és Showa Godzilla filmekkel, valamint a Monsterverse-el. A headcanon leírások/fan fictionök dőlt betűkkel lesznek írva.

A Koponya-sziget Óriás Ragadozója, és az Indiai-óceán Vándora

Hónapokkal hazatérése, és a tragédiák sorával záruló „Kong: A Világ Nyolcadik Csodája” esemény után, Ann Darrownak még mindig interjúk tömkelegével, illetve az átlag közönség vegyes véleményével kellett megbirkóznia. Csak évekkel később hagyott alább a felé irányuló figyelem, melyhez valószínűleg nagyban közrejátszottak olyan fontosabb események, mint maga a világháború.

1948-ra a Koponya-sziget, a pokoli hely ahol számtalan ember az életét vesztette, és magának a legendás Kongnak az otthona volt, örökre elsüllyedt. Pusztán a háború előtti expedíciókból fennmaradt leírások, minták, Kongnak az Amerikai Természettudományi Múzeumba átszállított maradványai; illetve a túlélők által adott beszámolók szolgálhattak támpontként a jövő tudósgenerációinak.
Ennek ellenére a világ különböző pontjairól küldtek expedíciókat a sziget egykori helyére, hogy képzett búvárok segítségével annyi maradványt tudjanak sértetlenül felhozni, amennyit csak lehetett. Ilyen maradványok voltak például bazalttömbök a sziget partvidékét beölelő nagy falból, a szigetlakók egykor használt különböző eszközei, valamint a vízbe fulladt fauna képviselőinek aljzaton szétszórt és üledék lepte csontjai. Köztük a sziget egykori csúcsragadozójának, a Vastatosaurus rexnek.

A sziget legnagyobb Theropodái, méretarányosan ábrázolva. Míg a V. rex egy húsevő volt, addig az Avarusaurus inkább egy medve módjára élte opportunista életét. A Tetranychosauridae család egyetlen ismert genusa, ami a Noasauridák családjából ágazott le olyan fajok által, melyek a szigeten letelepedve fejlődtek tovább. A Koponya-szigeten a Spinosauridák szerepét tölti be.

Nagy méretük ellenére ironikus módon az olyan nagyobb állatokról, mint a V. rex, az Avarusaurus populator és a Brontosaurus baxterii (ez a tudományos név később numen dubiummá vált, amikor a valódi Brontosaurus visszanyerte tudományos státuszát) vannak a legtöredékesebb információink. Ez azért van, mert míg a kisebb fajokból könnyen lehetett mintapéldányokat begyűjteni az expedíciók idején, addig a nagyobb fajokkal ez már valamivel nehezebben kivitelezhető feladat lett volna, legalábbis annyi pénzből, amennyit azokba az expedíciókba öltek.
Az állatok egykori kinézetét illetően a korábbi szemtanúk által adott leírásokból indultak ki, mivel az expedíciók idejére az olyan fajok, mint a V.rex, már kihalóban voltak a szigetről, ezért lecsökkent az esélye a velük történő találkozásra.
A háború előtti időkben Ann Darrowtól visszatérő történet volt, ahogy Kong megküzdött egy hatalmas dinoszaurusszal, ami „felegyenesedve állt, mint egy kenguru”, testét pedig páncélozott bőr borította. A kor tudósai a sziget volt helyéről begyűjtött maradványok alapján úgy gondolták, hogy az a húsevő egy V. rex lehetett.
A Miss Darrow által adott leírásnak megfelelően, idővel a V. rexet krokodilszerű, páncélozott bőrrel kezdték el ábrázolni.
Valami azonban nem állt össze.
Ahogy az a „Dinoszaurusz Reneszánsz” idején is kiderült, a legtöbb Theropoda dinoszaurusz anatómiájának tüzetesebb vizsgálatából, valamint ahogy az magának a V. rexnek a leleteiből is kiderült; a felegyenesedett, kenguruszerű testtartás fizikai képtelenségnek tűnt. Ezért ez az aspektus a történetekből idővel figyelmen kívül lett hagyva, s ennek megfelelően a könyvek és a filmek egy vízszintes testtartású, páncélozott, visszataszító küllemű szörnyeteget helyeztek az ikonikus jelenet számtalan adaptációiba.
Volt még egy problémás eleme Ann Darrow történetének. A méret.
Miss Darrow történetéből az derült ki, hogy amikor a nagy Megaprimatus példány a hátsó lábaira állt, akkor a húsevő még így is egy fejjel a fölé tornyosult. Egy átlagos Vastatosaurus nagyjából 10 méter hosszú és 4 méter magas volt, és ettől nem is tudtak volna nagyobbra nőni, mert a füves puszták egyenetlen felszínű terepéhez idomulva megnyúlt és összenőtt metatarsus csontokból álló lábfejük nem tette volna lehetővé nagyobb testméret alátámasztását és cipelését. A Miss Darrow által leírt állatnak viszont legalább 12 méter magasnak és közel 20 méter hosszúnak kéne lennie, ami a lábak számára elviselhetetlenül komoly terhet jelentene.

Ám minden megváltozott, amikor a 90-es évek derekán végre hivatalosan is felfedezték, és tudományosan leírták az utolsó élő nem-madár dinoszaurusz fajt. A Godzillasaurus kazukiensist.
Ez a kolosszális méreteket elért Theropoda a „Noasauridae” családba tartozott, mely az Abelisauroidák öregcsaládjának az ága. Legtöbbjük kistestű volt, mint pl. a halászó Masiakasaurus.
Ám a Godzillasaurusok hatalmas generalisták, nincsenek egy bizonyos élőhelyhez kötve.
Az 1991-ben indult, egyik családos csoportjukon végzett tudományos megfigyelések és dokumentációk sora alapján, képesek különböző táplálékon megélni: a friss hústól, a rothadó tetemeken és gyümölcsökön át, a növényi levelekig.
Mikor szárazföldön vannak, majdnem függőlegesen felegyenesedve állnak, mint egy pingvin.
Rövid, izmos, oszlopszerű lábaik képesek alátámasztani masszív testtömegüket. Ehhez mind a 4 lábujjukat használják, hasonlóan a rég kihalt Therizinosauridákhoz.
Testüket, az Abelisauroidákhoz mérten, megcsontosodott pikkelyek és lemezek borítják.

Igazi rejtély a szakértők számára, hogy ekkora állatok hogyan élhették túl a Kréta időszak végén bekövetkezett nagy kihalást, és hogyan voltak képesek ilyen sokáig rejtve maradni a szemünk elől. Egyesek szerint a Koponya-szigeten alakultak ki, hasonlóan a szintén Noasauridae eredettel rendelkező Avarusaurushoz. Más, akkoriban még nem publikált tanulmányok szerint azonban, már a Kréta végén létezhettek, Montana környékén. Talán pont a generalista életstílusuk eredményezte túlélésüket. Nem voltak olyan speciális igényeik, mint más fajoknak, így különböző élőhelyek szegényes erőforrásait is kihasználhatták, beleértve az óceánokat.
Az évmilliók során különböző szigetek élővilágait látogathatták meg.
Madagaszkáron, a legendás „elefántmadár” mellett, a Godzillasaurus tojáshéjának maradványaira is rábukkantak. Hasonló tojáshéjmaradványok kerültek elő az Indonéz szigetvilág több pontjáról is. Mivel nem voltak ennyire speciális igényeik, és a világ számos pontján szétszóródtak, a Godzillasaurusok az elmúlt 60 millió évben viszonylag változatlanul fennmaradhattak.
És, hogy eddig miért nem találkoztunk velük? Nos, előfordulhat, hogy mégis. Lehet, hogy a régi térképeken szereplő mitikus szörnyeket a Godzillasaurus családokkal történő találkozások ihlették.

Majd 1998-ra jött az ötlet: Mi van, ha Ann Darrow legendás óriás V. rexe igazából egy, a szigetre tévedt Godzillasaurus volt? A méret stimmelt, a testtartás stimmelt, még a páncélos bőr is stimmelt. Miss Darrownak addigra már bőven elege volt az élő dinoszauruszokból és óriás szörnyekből, de amikor néhány biológus felkereste, nem küldte el őket azonnal. Mikor a tudósok megmutattak neki a 91-es megfigyelésekből fotókat, azonnal felismerte az állatokat. „Ez volt az a rohadt dög”, mondta. Az 1933-as expedíció nem kevés nyomot hagyott Miss Darrow mentális egészségén, évtizedeken át küzdött a PTSD-jével. Ezért nem is csoda, hogy amikor a szakértők megkapták, amit akartak, finoman kitessékelte őket.

Nem méretarányos összehasonlítása a két Theropodának.

Valószínűleg az történt, hogy egy Godzillasaurus a Koponya-szigetre érkezett, hogy feltankoljon a sziget bennszülött állataiból és növényvilágából. A Miss Darrow által elmondottak alapján egy egészséges hím lehetett. A 12 méter magas Godzillasaurus kazukiensis és a 10 méter magas Megaprimatus kong közötti harc lélegzetelállító látvány lehetett.
A filmek és a könyvek úgy ábrázolják az „óriás V. rex” halálát, hogy Kong ketté feszíti, majd kitöri az állkapcsát, ezzel megölve a húsevőt. Ez azonban eléggé valószínűtlen a Jack Driscoll által adott beszámolók alapján. Elmondása szerint látta, hogy az állat még lélegzett jóval az után is, hogy Kong elhagyta a helyszínt.
Ráadásul mind a krokodilok, mind a Theropodák olyan erősen képesek szorítani az állkapcsukat, hogy azt lehetetlen önerőből szétfeszíteni, még egy arányaiban nagyobb emberszabásúnak is. Sokkal valószínűbb, hogy a fenevad nyakát törte hátra, vagy tekerte ki. Onnantól kezdve csak lebénulva feküdhetett a földön, talán napokon keresztül, mire a sziget dögevői megérkeztek, hogy a tehetetlen állatot élve felfalják.

Mindenesetre, a Koponya-sziget óriás húsevőjének mítosza lezárult.

Ennek megfelelően a V. rex ábrázolásokon is szükség volt némi változtatásokra. A modern paleontológia Tyrannosauroideákkal kapcsolatos legfrissebb felfedezéseinek megfelelően a Vastatosaurus új küllemet kapott, amit a köztudatba kényelmetlenül sokáig tartott beintegrálni.
A kihalt fajokból ismert karakteres jegyek közé tartoznak a klasszikus, a legtöbb Tyrannosauridae ragadozóra jellemző tarajszerű szarvkezdemények, a vastag pikkelyekkel borított ajkak, illetve egy bizonyos szintű tollréteg, melyhez a kihalt Proceratosauridák, valamint a sziget egyéb tollas lakója szolgáltatta az alapot.

A Godzillasaurusok évszázadokon keresztül voltak hatással a mítoszainkra és legendáinkra, ahogy átszelték az óceánokat, és különböző földeken telepedtek le ideiglenesen.
1999-ben egy kanadai antropológus csapat utazott az Indiai-óceánon található Adonoa-szigetre, hogy tanulmányozzák a helyi törzs életét és szokásait.
A falu bölcs öregjei meséltek az időkről, amikor egy szörnyeteg érkezett Adonoára. A bestia feltúrta és elfogyasztotta a faluban található összes veteményt, kunyhókat rombolt le, és a befogott halakat is mind felfalta. Az ezt követő közel 100 emberöltő alatt vissza-visszajárt a szigetre minden tizedik év teliholdjakor. És hogy ne pusztítsa el újra az otthonukat, a törzs tagjai kiválasztották a három legidősebb leánygyermeket, akiket onnantól kezdve arra neveltek, hogy az isteni szörnyeteg áldozatai legyenek, ezzel megmenthessék az adonoaiakat annak haragjától. Az első pár generáció után a törzs társadalmában ez kiváltságos szereppé vált, és rövid életük folyamán a kiválasztottak jobb módban éltek még a törzs vezetőinél is.
Végül, a szörnyeteg látogatásai abbamaradtak.
Az öregek megmutatták az antropológusoknak a helyi barlangban festett ábrázolásokat, melyekkel megemlékeztek a feláldozottakra. Azonnal felismerték a Godzillasaurus összetéveszthetetlen sziluettjét.
Valószínűleg az történt, hogy egy fiatalfelnőtt Godzillasaurus látogathatta meg Adonoa szigetét, ami táplálékforrás reményében falta fel a helyi zöldségeket és halakat, melynek nyomán érthetően pusztítást is hagyott maga után.
Emlékezve az itteni finom bőségre, később visszatért.
A 91-től indult megfigyelésekből szerzett információk alapján, a Godzillasaurusok időnként akár évekre is mély álomba szenderülhetnek, ami megmagyarázza a mesék szörnyének tíz évenkénti visszatérését. Valószínűleg Adonoa szigete útba esett egy olyan útvonalnak, melyen az állat több szigetre is ellátogatott, és feltankolt táplálékforrásból.
A falusiak helyzetét közel sem segítette, hogy az állatnak „áldozatokat” kínáltak. Számtalan példa van arra, amikor vadon élő állatok a környező településekhez kezdtek el kötődni, mert a helyiektől táplálékot kaptak. Amikor felkészítették a kiválasztottakat, testüket kecskevérrel és halolajjal kenték be, majd egy nyitott tetejű farácsos ketrecbe zárták be őket.
Azzal, hogy a szigetlakók gyakorlatilag „megetették”, csak tovább ösztönözték arra a Godzillasaurust, hogy idővel visszatérjen, és kapjon az általuk nyújtotta alkalmon.
Valószínűleg az állat idővel természetes halált halt, így a szigetre ellátogató isteni szörny terrorja is véget ért. Ám kétség kívül, maradandó nyomot hagyott a törzs társadalmának eljövendő történelmére. Legendája sokáig rémisztgetheti a falu fiataljait esténként, hogy ha nem viselkednek jól, akkor az óceán kettényílik, és az isteni szörnyeteg visszatér, hogy velük csillapítsa étvágyát.

A Koponya-sziget 1948-as elsüllyedésével a modern kor embere végleg elveszítette a lehetőséget, hogy a nem-madár dinoszauruszok különböző csoportjaiból élő példányokat láthasson valaha is. Ám az olyan élő kövületek, mint a Godzillasaurus, segíthetnek betekintést adni a múltba, megérteni azt, és a belőlük szerzett információ révén, jobb hellyé tenni a bolygónkat.
Azonban, az elmúlt 20 évben drasztikusan lecsökkent a populáció létszáma, és mára már csak az Indiai-óceán szigeteire korlátozódtak le a felhasználható élőhelyek lehetőségei.

Valami megváltozott a világunkban…

Koponya-sziget, Visszatérő Pokol?

Az emberi történelem során a Koponya-szigetről szóló históriák számtalanszor felmerültek a matrózok rémisztő történetei közt. Ennek megfelelően, a szigettel kapcsolatos információk is folyamatosan változtak.
Voltak, akik szerint a Csendes-óceánon helyezkedik el, mások az Indiai-óceánt tippelték meg. Egyesek szerint sűrű köd vette körül, mások szerint viharfelhőkbe burkolózott.
Megint mások meséltek a szigeten található fejlett civilizációról, ám voltak, akik rágcsáló szinten elkorcsosult vademberekről számoltak be. Az ilyen ellentmondásos mendemondák nagyban közrejátszottak abban, hogy a sziget sokáig mese maradjon.
Egészen addig, amíg Carl Denham birtokába nem jutott Sam Kelley térképe. A térkép, mely addig az egyetlen konkrét koordinátákkal ellátott útirányt szolgáltatta a szigethez, ezzel megalapozva a Koponya-sziget hivatalos felfedezését.

Viszont, meglepő módon, még évekkel a sziget elsüllyedése után is lehetett hallani mendemondákról. Olyan történetek voltak ezek, melyek visszatérő szereplői voltak a hajók és repülők, melyeket egy titokzatos vihar nyelt el; és egy sziget, leírhatatlanul hátborzongató lakóival.
Lehetséges volna? Lehetséges, hogy a sziget elsüllyedése csak egy nagy eltussolás része volt? Ha igen, akkor miért?
A Harmadik Birodalomnak addigra már rég vége lett, így logikusan belegondolva, nem lett volna értelme attól tartani, hogy esetleg a nácik megkaparintanak valamilyen veszedelmes ragadozót, amin B-filmbe illő kísérleteket végeznének. Ez még a háború idején is nehezen kivitelezhető lett volna, ugyanis még anno, a szigetre vezető expedíciók előtt, a Koponya-sziget koordinátái amerikai államtitoknak lettek minősítve. Csak néhány brit tudós tudott még a koordinátákról, akik az 1934-es expedíciójuk után nem sokkal Amerikába költöztek (már amelyikük túlélte az expedíciót).

Újabb érv, ami az összeesküvés elmélet ellen szólt az maga a tény, hogy a sziget elsüllyedését követően a koordináták hivatalos információvá lettek nyilvánítva, így a világ különböző pontjáról szervezhettek expedíciókat az helyszínre.
Az olyan részletek, mint a hajókat és repülőket elnyelő viharok sem stimmeltek, mert az expedíciókból ismert, hogy a Koponya-szigetet maximum csak egy vastag ködfátyol vette körbe.
Így az ötvenes évektől számítva folytattak a kutatások az elsüllyedt szigettel kapcsolatban, miközben a szóbeszédek lassan a feledésbe merültek.

Egészen a hetvenes évekig, amikor az amerikaiak megkezdték a KH-9 Hexagon felderítő műholdprogramot. Magas felbontású kameráikkal a műholdak először pásztázhatták át komolyabb minőségben bolygónk felszínét.
És akkor rátaláltak…

Egy hatalmas sziget, messze minden földrésztől. Elhelyezkedése a Csendes-óceánon Új-Zélandtól dél-keletre, a Baktérítőtől déli irányba, a Kelet-Csendesóceáni-hát mérsékeltégövi vizein található.
1 436 000 km²-es területével elhappolta Új-Guinea elől a világ második legnagyobb szigetéért járó címet.
De ez mégis hogy történhetett? Hogy sikerült ilyen sokáig felfedezetlenül maradnia egy ekkora földtömegnek? A válasz a szigetet körülölelő masszív, állandósult viharláncolatban és a mágneses anomáliákban keresendő. Az anomáliák során az iránytűk megbolondultak, emiatt a hajók sokáig bolyonghattak az óceánon, akár körbe-körbe is, mire kijuthattak a zónából. Akik pedig nem jutottak ki, azokat a vihar kebelezte be. Ha még túl is élték, és viszonylag sértetlenül partot értek, sosem jutottak ki önerőből a szigetről.
Ahogy az később kiderült, ugyanebből az okból a Godzillasaurusok is messzire elkerülték a területet, mivel a madarakhoz hasonlóan a Föld mágneses mezejét használták az útirány megállapításhoz, melyhez a szemükben található Cry4 fehérje játszott szerepet. A sziget körül tapasztalt anomáliák csak összezavarták volna az állatokat vándorútjaik során.

Ezzel egy újabb legendás szigetet húzhattak le a listáról. A mendemondákban szereplő név ellenére, Koponya-szigetnek sajnos már nem nevezhették, mert ez a név hivatalosan is foglalt volt.

Ezért a földtömeg neve „Mondo-sziget” lett.

1973-tól kezdve expedíciók hada indult meg a Mondo-szigetre, tanulmányozni annak minden egyes négyzetcentiméterét. Ellentétben a Koponya-szigettel, a Mondo-sziget nem egy vulkanikus eredetű sziget, nem az óceánból emelkedett ki. Ehelyett Ausztráliához és az Indiai szubkontinenshez hasonlóan egy, a Gondwana szuperkontinensből nagyon korán leszakadt darab. A sziget hegyvidékes területein végzett ásatások alapján az derült ki, hogy felszínéről a primitív, korai dinoszauruszok viszonylag hamar kihaltak, valamilyen egyenlőre ismeretlen éghajlatváltozás miatt.

A Mezozoikum során a világ más pontjain a dinoszauruszok fejlődtek és sokasodtak. Majd a Kréta időszak végén történt kihalási esemény megtizedelte létszámukat, melyek egyedüli túlélői a madarak, a Godzillasaurusok, és a nem-madár dinoszauruszok Koponya-szigeten található csoportjainak kistermetű képviselői voltak, akik a Kainozoikum során olyan méreteket és változatosságokat értek el, mint kihalt rokonaik.
Az evolúció hasonló perverziója játszódott le a Mondo-szigeten. A fosszíliákból kiderült, hogy a Mezozoikum folyamán domináns csoportokat alkottak a Dicynodonták, a Phytosauriák, az Aetosauriák és a Poposauroidák fejlettebb leszármazottai, melyek közül egyesek a híres Dromaeosauridákhoz hasonló testfelépítést fejlesztettek ki, konvergens úton hasonlóan halálosra fejlődött karmokkal. Árnyékukban éltek megszámlálhatatlan sokszínűségben a Drepanosauriák, melyek közt voltak majomszerű gyümölcsevők, talajlakó növényevők, vízi húsevők, repülő rovarevők, és még sorolhatnánk.
Viszont a kataklizma során a világ más pontján élő dinoszauruszokhoz hasonlóan, ezek a Triászból fennmaradt relikviák is áldozatul estek a természet erőinek.

Az elkövetkezendő 50 millió évben az evolúció eléggé… érdekes irányt vehetett.
A modern faunát a kataklizma túlélőinek leszármazási ágai, illetve a szigetre utólag érkezett állatokból kialakult formák alkotják.

Errefelé sok nagytestű növényevőt találunk, ám mindegyik csak eltörpül a titáni méreteket elért kong (Gigantofremitus jubacollum) mellett.
Nevük elsőre félreérthetőnek hathat, ugyanis nincs közeli genetikai kapcsolat a Koponya-szigeten egykor élt Megaprimatus kong, és a Mondo-sziget kongjai között, melynél ez esetben a „kong” szó a faj közönséges nevét jelöli.
Első ránézésre hasonló emberszabásúaknak is tűnhetnek, ám a valóságban a Gigantofreminus ősei az újvilági majmok közt keresendő. Talajlakó életmódjuk nyomán őseik farka generációkon keresztül megrövidült, majd idővel az emberszabásúakhoz hasonlóan csak egy kis csonk maradt meg belőle.

A Megaprimatus, méretéből adódóan, változásokon esett át a klasszikus értelembe vett emberszabásúakhoz képest, ilyen volt például a hüvelykujj kivételével a mellső végtagok összes ujjának megrövidülése, valamint a kézfej alatt elhelyezkedő alátámasztó zsírpárna kifejlesztése. Így végeredményben az állat anatómiai értelemben olyan volt, mint egy Chalicotherium és egy kisebb Brachiosauridae dinoszaurusz közötti kereszteződés.

A Gigantofremitus ősei valamennyire hasonló fejlődésen estek át, annyi eltéréssel, hogy az emberszabásúakkal ellentétben ők a tenyerükön jártak. Viszont ezek az ősök anatómiai vívmányaikat idővel új szintekre is emelték, melyek eredményeként méreteik is gyarapodhattak.
A méret gyarapodásával lábaik egyre oszlopszerűbbekké váltak, a testet borító bundát lassan felváltotta a száraz, elefántszerű bőr, valamint az emésztőrendszerben is komoly változásoknak kellett történniük. Közel 30 méteres magasságukkal a bolygón valaha kialakult leghatalmasabb emlősök.
Méretükkel sok Sauropodát is jóval felülmúlnak.
Egy bizonyos biológiai adottságuknak köszönhetően kész enigmát képeznek, nem pusztán az emlősök, de a szárazföldi gerincesek közt nagy általánosságban. Ezek a főemlősök szimbiotikus kapcsolatot alakítottak ki egy mikroszkopikus algafajjal, mely a bőrükben él és fotoszintézis nyomán a megfelelő plusz tápanyagokat juttatja a gazdaszervezetbe. A „fotoszimbiotikus” kapcsolat nyomán a gazdatest pedig cserébe a táplálékából visszamaradt salakanyaggal táplálja a mikro-algákat. Ezért is van az, hogy olyan ritkán lehet találni ürüléket a Mondo-sziget titánjai után. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően a Gigantofremitusnak nem kell annyit törődnie a helyi növényzetből való táplálkozással, mint amennyit más, hasonló méretű állatnak kéne.
Utódaik az algák nélkül jönnek a világra, ezért születésüket követően az anyjuk trágyájából fogyasztanak, mely által nem csak az emésztésük indul el, de egy bizonyos mennyiségű alga is kerül a szervezetükbe, ami onnantól majd magától elszaporodhat.

Általában 7-9 tagú kisebb csordákban élnek, egy bika vezetésével.
A hímek sörénye nagyobb, és oldalt lelógó dús pajesszel rendelkeznek. Az elefántbikákhoz hasonlóan a fiatal hímek tinédzser korukra elhagyják a csordát, és sokáig egyedül élnek a ragadozókkal teli vidékeken. Ezzel kiszelektálódnak a gyengébbek. Mikor elérik a felnőttkort, a magányos hímek csordákat keresnek fel és próbálják letaszítani azok vezérbikáit a trónjaikról.
A bikák általában békésen próbálják letudni a konfrontációt. Ha a betolakodó nem elég nagy vagy nem elég dús a sörénye, akkor nincs értelme komolyabb vizekre vinni az egészet, mert a nőstények az egészségesebb példányokat támogatják úgyis. Viszont, ha megegyezik a méretük, akkor hatalmas agyaraikat villantják ki egymásnak, miközben kilométerekre elhallatszó üvöltéseket hallatnak.
Ha már ez sem elég, akkor jön a dulakodás. Vállukkal vagy mellkasukkal próbálják lassan eltolni a másikat, illetve egymás oldalába rúgnak mellső lábaikkal.
Ahogy azt Sir Neville Abrahamson tapasztalta a szigetre való 1988-as látogatása során, lomha párharcuk során még több száz méteres távolságból is lehet érezni, ahogy megremeg a talaj az egyenként 130 tonnás behemótok alatt.

A Mondo-sziget otthont nyújt hatalmas ragadozóknak is. Olyanoknak, melyek láttán azt gondolhatnánk, hogy visszacsöppentünk a Koponya-sziget pokoli dzsungelébe.
A legnagyobb őshonos szárazföldi ragadozó nem más, mint egy hüllő. A szigetet először feltérképező tudósok joggal hihették egy újabb élő nem-madár dinoszaurusznak, pl. egy Carcharodontosauridának. Ám ahogy egyes anatómiai jegyek, valamint genetikai vizsgálatok eredményei is mutatták, egy azoktól ősibb csoport tagja volt.
Apró ősei a Kréta végi kihalást követően kezdték betölteni a megüresedett ökológiai fülkéket. Ezek voltak a Drepanosauriák, melyek egészen régről, a Triász időszakból maradtak fenn.
Farka végén még ma is hordozza a fára mászó életmódból megmaradt „kampót”.
A neve: Gorosaurus ferox.

A Gorosaurus az úgynevezett Horridusauridák családjába tartozik, melyből 11 genust írtak le eddig, és joggal becézik őket a „hamis theropodáknak”. Különböző méretekben fordulnak elő, eltérő szerepet betöltve. A legnagyobb, a Gorosaurus ferox, közel 15 méteres magasságával a legnagyobb, ezzel felülmúlja a legtöbb Theropoda dinoszauruszt, így a Godzillasaurust is.
A nagyobb méret nagyobb testtömeggel jár, ami megkövetel némi stabilizálást.
A Gorosaurus ezt úgy oldotta meg, hogy farkának első fele a masszív izomzat és elraktározott zsír által kiszélesedett és megvastagodott, ezzel létrehozva egy nagy gumót, mely harmadik végtagként támasztja alá a masszív testet. A farok második fele eközben magasan az égbe van emelve. Nem nehéz megállapítani, hogy ha egy Gorosaurus járt a környéken, mert mély árkokat hagynak maguk után, ahogy vonszolják maguk után farkukat.
A Gorosaurus általában kisebb, 4-5 tagú csoportokban él, mely komoly előnyt jelenthet a vadászatban más, magányosan élő fajtársakkal szemben. Így akár képesek lehetnek leteríteni egy felnőtt kongot is, ám nem ez az egyetlen fegyverük a hatalmas főemlősökkel szemben.
A vadászatok során szájuk habzó nyállal van tele. Ezt a nyálat mélyen, a pengeéles fogakkal teli száj belsejében található miriggyel termelik, mely a valóságban tele van idegméreggel. A Gorosaurusokra nem hat, így nem okoz nekik gondot, ha véletlenül lenyelik vagy egymást harapják meg, ám kiváló fegyver a titáni növényevőkkel szemben.
A vadászat közel sem olyan gyors lefolyású, vagy grandiózus, mint a Serengeti oroszlánjairól készült természetfilmekben. Kiválasztják a számukra megfelelőnek tűnő egyedet, majd előre küldik egyiküket, hogy bevigye az első harapást. A lábak tövénél érdemes harapni, mert ott a legvékonyabb a bőr, ezért a Gorosaurusok a farkuk megvastagodott gumójára támaszkodnak, kenguru módjára elrugaszkodnak, s így már elérhetik a megfelelő régiókat. Nem semmi teljesítmény ez egy gyakorlatilag kékbálna méretű állattól. Ehhez a manőverhez elég rendesen fel is kell használniuk sok energiát, ezért az első harapást bevitt példánynak mihamarabb távoznia is kell a helyszínről, ha nem akarja a védelmező bika lábai alatt végezni. Nem a leggyorsabb vadászok, viszont elég, ha csak a náluk nagyobb növényevőknél gyorsabbak valamivel.
Mikor ez megtörtént, a falka a távolból követi a csordát. Gigászi méretük ellenére ezek a hatalmas növényevők még mindig főemlősök, és szoros kapcsolatot ápolnak egymással.
A sérült egyedeket támogatják, próbálnak segíteni nekik.
Ám egy idő után a csorda sem tehet mást, ha az áldozat állapota rosszabbodik, kénytelenek sorsára hagyni.
A Gorosaurus mérge lassan hat, melynek elsősorban szédülés és légszomj a tünete, mert a méregtől a légutak lassan bedagadnak. Hogy felgyorsítsák a folyamatot, a Gorosaurus falka támadást indít a sorsára hagyott konggal szemben. Mivel legyengült, már nincs szükség a sok energiát igénylő felágaskodásra, ezért sorra elkezdik harapdálni a lábszárát, így még több mérget juttatva a szervezetébe. A folyamat során rengeteg vért is veszít. A méregtől a légutak és az artériák egyre jobban elzáródnak, melynek következtében egyre nehezebbé válik a légzés, és az áldozat megfullad.
Közel négy nappal az első adag méreg bejuttatása után, az áldozat kimúl.

Ellentétben más ökoszisztémák emlős csúcsragadozóival, melyek általában a prédájuk 40-60%-át fogyasztják el; a Gorosaurusok a tetem közel 80%-át is elfogyaszthatják. Gyomorsavuk olyan erős, hogy a kisebb csontokat könnyedén lebontják.

A Gorosaurusok nyitott kapcsolatban élnek. Ellentétben más, falkákban vadászó ragadozókkal, a Gorosaurusoknál nincs specifikusan kijelölve, hogy az alfa egyed csak hím vagy csak nőstény lehet. A különböző csoportoknál különböző nemű egyedek vannak a ranglétrán. Úgy tűnik, hogy a Gorosaurusok közt inkább rátermettség és ivarérettség alapján kerülnek ki az alfák.

Párzási időszakban, a párzásra kész hím és nőstény egyedek egymásba akasztják farkukat a kampóik segítségével, majd körbe-körbe sétálnak, orrukat magasba emelve, ezzel járva el a násztáncukat.
Ahogy az 1990-es német expedíció megfigyeléséből is kiderült, a Gorosaurusok ál-elevenszülők, tehát a tojások 8 hónapnyi vemhesség után az anya testében kelnek ki, és csak utána ad nekik életet. Az újszülöttek majdnem teljesen más fajnak néznek ki, testük karcsú és agilis, még nyomát se látni a farokgumónak. Mivel már a születést követően képesek önmagukat ellátni, az anya nem gondozza utódait.



A Kainozoikum során a Mondo-sziget sokáig az új emlősök és hüllők birodalma volt. Ám ha szemügyre vesszük a sziget vadvilágát, rengeteg olyan teremtménnyel is találkozhatunk, melyeket szemlátomást egyetlen ismert állatcsoportba sem lehet besorolni.
Ahogy azt a skót paleontológus, Albert Bonham felfedezte a sziget északi hegyvidékén lezajlott 2001-es ásatások során, a sziget „különcei” nagyjából 8 millió évvel ezelőtt jelenhettek meg először a szigeten.

Először azt hittük, hogy eddig ismeretlen gerinces csoportokról van szó. Majd azt gondoltuk, hogy talán olyan élőlények leszármazottai, melyek konvergens úton gerincesekhez hasonló élőlényekké alakultak. Ehhez viszont a 8 millió év túlságosan késői dátumnak tűnik, földtörténeti léptékkel mérve, hogy ilyen hirtelen formagazdagság bekövetkezzen. A begyűjtött mintákon végzett későbbi vizsgálatok pedig, már nem csak azt kérdőjelezték meg, hogy állatokról lenne szó. Hanem már azt is, hogy egyáltalán be lehet őket sorolni az eukariótákhoz, vagy sem.
Változatosak forma, méret és életmód terén, ám anatómiájukban és fiziológiájukban közös vonásokat vélünk felfedezni. Egyértelműen rendelkeznek az idegrendszer és keringési rendszer alternatív megvalósításaival. Ez elsőre nem annyira meglepő, a növények levelei is rendelkeznek az állatokéra emlékeztető érhálózatokkal, annyi különbséggel, hogy annál kicsit komplexebbek, tehát ez a jelenség annyira nem meglepő.
Ezekben az „erekben” találunk a vérnek megfelelő folyadékot, mely a „fajoknál” – ami ez esetben egy elég óvatos megfogalmazás, mivel nem lehetünk biztosak abban, hogy a taxonómia szabályai mennyire tudnak érvényesülni rájuk – fehér, kék vagy sárgaszínű szokott lenni.
Rendelkeznek látószervekkel, melyeknek belül van egy kalcitból felépülő, gömb alakú vázuk, s ezt kívülről egy puhább, szenzorokkal teli réteg borítja be, középen a pupilla megfelelőjével. Gyakorlatilag a látószerv teljes felületével képesek látni, a „pupilla” pusztán egy főfókuszálóként működik, mely bazálisabb formáiknál hiányoznak.
Testükben található egyfajta belsőváz rendszer, melynek a „rhophenium” nevű kémiai elem alkotja az alapot. Így vázuk nagyobb terhet képes cipelni, miközben viszonylag rugalmas is tud maradni törés nélkül, ezzel hatékonyabb rendszert alkotva, mint a mi kalcium alapú csontjaink.

A rhophenium ásványi formában, vagyis rhophenitként nagyon ritka, és mindössze 1987-ben találták meg az elsőt belőle egy amazóniai barlang mélyén. Felfedezését követően arra a következtetésre jutottak, hogy a rhophenit nem természetes úton alakult ki a Föld felszínén, ami földönkívüli eredetre utalhat.

Rendelkeznek hidrosztatikai alapon működő izomzattal, melyek megtapadnak a csontok felületén, illetve ki is töltik azok belsejét, csatornácskákon keresztül.
Az őshonos organizmusokhoz hasonlóan autotróf és heterotróf úton egyaránt energiához jutnak, vagyis szerves, illetve szervetlen anyagok elfogyasztásával. Nem rendelkeznek viszont testvégi nyílással, ahonnan a salakanyagok távoznának. Ehelyett a feleslegtől vagy öklendezés által szabadulnak meg, vagy pedig a pólusaikon keresztül távoznak.
Kisseb formáikból begyűjtött példányokon végzett tüzetesebb vizsgálatok után, a skót biológus Alan Macfarland 2000-ben publikált tanulmányában leírta, hogy indokoltnak tartja nem csak egy új ország, de új domén létrehozását is a Mondo-sziget teremtményeihez a rendszertanon belül. A vizsgált példányok olyan sok, konvergens úton hasonló szerepre idomult, ám az ismert doménektől teljesen függetlenül kialakult adottságokkal rendelkeztek, hogy azokhoz külön rendszertani fogalomtárat kellene mindenekelőtt csinálni. Csont alternatívák, izom alternatívák, de még a „sejtjeiket” sem tudjuk kimondottan sejteknek kategorizálni, mert az eddig ismert összes organizmus alapján ez hibás lenne, bármennyire is végeznek a sejtosztódásnak megfelelő folyamatot. A tanulmány végén Macfarland a földönkívüli eredet sem tartja elképzelhetetlennek, ami rendszertani értelemben – meg egyéb más területen is – csak megint nagy porvihart kavarna, hogy most akkor egyáltalán honnan is számítunk valamit élőlénynek, és hol tudjuk meghúzni a határt. Példának okáért a vírusok egyértelműen a földi élővilág részeként kialakult paraziták, melyek nem sejtes szerveződés útján szaporodnak, ezért a jelenlegi tudásunk szerint nem számítanak valódi élőlényeknek.
A Mondo-sziget létformái pedig egyértelműen a sejtes szerveződésnek megfelelő folyamaton esnek át, viszont az építőelem, amivel rendelkeznek, nem tekinthető tényleges sejtnek, így a sejtszerveződésük is csak a tényleges sejtszerveződés egy alternatív megvalósítása; emiatt pedig megint csak lehet az „élet” mint fogalom konkrét definícióján vitatkozni. A fosszíliákból egyértelműen tudjuk, hogy fejlődésen biztosan estek át, méghozzá meglepően gyors ütemben.
Problémás rendszerezésük miatt a taxonómiában a doménjük és az országuk sokáig „incartea sedis”maradt, egészen 2014-ig, amikor kétség kívül bebizonyosodott földönkívüli eredetük.

Onnantól kezdve doménjük az  Allokarióta (Allokaryota) lett, egyetlen eddig ismert országuk pedig a Levifidia.

Ahogy azt már említettük, nagy számban találkozhatunk változatos formáikkal: az aprótermetű repülő fajtáktól, az ízeltlábúakat idéző vadászokon át, a külsőre belsővázas fákra emlékeztető toronyszerű óriásokig.

A sziget aljnövényzetében, lobkoronáiban és síkságain a valódi ízeltlábúak mellett találkozunk a külsőre nagyon ízeltlábúszerű Osteopodozoák törzsével. Legegyértelműbb karakterisztikáik a „pupillával” nem rendelkező kalcitvázas látószervük, a több ízből felépülő fogazott állkapcsaik, valamint a négynél több pár végtagjuk. Testüket ugyanaz a belsőváz tartja egyben, mint fejlettebb rokontörzseiknél, és hasonló hidrosztatikai izomrendszer elvén működik a mozgásuk is. A test végén található egy bordák ketrecével védett utótest, mely magába foglalja az összes fontos emésztő- és szaporítószervet. Egyeseknél ez a testrész visszafejlődött és a lábak közé vándorolt, mint ahogy az 2014-ben kiderült egyes nem Mondo-szigeti fajtáik esetén.
Nem rendelkeznek trachea légcsőrendszerrel, mint a valódi ízeltlábúak, így a légzést sokkal egyszerűbben és hatékonyabban megoldhatták, valamint a méretük sem korlátozódhatott le.
A Mondo-szigeten az egyik legnagyobb ilyen fajtájukat képezi a lombospók (Eryxthroculus arachniformia), mely a földtől akár 7 méteres magasságba is felér. Megkeményedett felületű 6 lábai a helyi bambuszfák hatását keltik, miközben a test a lombkoronában elrejtőzik, ezzel felállítva egy tökéletes halálcsapdát. Mikor a préda megfelelő helyzetben van, leengedi az utóteste alatt spirálisan feltekeredetett 4 csápját, melyek régen szintén lábak voltak. A csápok felülete ragadós, amire légypapírként ragadnak fel az apróbb állatok. Ezek felemelik a zsákmányt a magasba, majd onnan a ragadozó két elülsővégtagjai veszik át a munkát. A lábak csatornácskákon keresztül közvetlen kapcsolatban vannak az űrbéllel, ahonnan emésztőenzimek indulnak meg, majd a láb felületén található üreges tövisek által a prédába jutnak. Ezzel az előemésztéssel megkönnyíti a táplálék feldolgozását, ugyanis primitív álkapcsai nem képesek a megfelelő erőkifejtésre, ellentétben az olyan fejlettebb, más földrészeken felfedezett rokonaikkal, mint a Mothra vagy a Muto.

A Mondo-sziget heves viharai és mágneses anomáliái miatt csak nagyon kevés madár jutott el ide, azok is valószínűleg vakszerencsével. Egyes repülő Drepanosauriák mellett ők képezik a sziget szárnyas úttörőit, az olyanok, mint a gödényalakúakhoz tartozó Acerornithidák.
Viszont a Levifidiáknak is megvoltak a saját repülő alkotásaik.
Az Acutupteriformiák talán „a legundorítóbb madarak, amelyeket a Föld valaha is a hátán hordott”, ahogy William Randa fogalmazott a naplójában.
Egyik csoportjuk, a Mucrocephalidák különösen figyelemreméltóak.
Legnagyobb ismert fajuk a 3 méteres szárnyfesztávolságú pálmaszárny (Dentihastatus serratus), melynek hétköznapi neve a szárnyainak levélszerű erezeteiből és mintázatából ered, miközben tudományos neve ennél sokkal lényegre törőbb, utalva a fűrészes rostrumra, ami a fej elejéből áll ki.
Szárnyaik meglehetősen egyedi konstrukciónak számítanak a valódi gerincesekéhez képest. Ellentétben a madarak összenőtt ujjcsontjaival, vagy a denevérek és pteroszauruszok membránt kifeszítő ujjaival; a pálmaszárnyak magukat, a végtagcsontjaikat hosszabbították meg, ez által kifeszítve egy a pteroszauruszokéhoz hasonlóan vastag, izmos membránt, ám nem ez az egyedüli titka a repülésüknek.
Az Acutupteriformiák elsődleges utótestében található egy szívre emlékeztető szerv. Hasonlóan a mi szívünkhöz, fáradhatatlan, tehát állandó mozgásban tud maradni, viszont a szívünkkel ellentétben ki is tudják kapcsolni. Konkrét működése egyenlőre meghaladja jelenlegi tudásunkat, mintha középkori tudással próbálnánk megérteni egy rakétát. A lényege annyi, hogy a szervnek köszönhetően a lény valahogy képes egy színtelen, szagtalan és megtapinthatatlan antigravitációs „buborékot” létrehozni, ami egy körülbelül 2 méteres sugarú kört ír le az állat körül. A buborékon belül az erő másra is hat, s ez által képesek felemelni önmaguknál kétszer nagyobb prédát is. Később, a 2006-ban elhunyt Alan Macfarland tiszteletére „farlandszervnek” nevezték el ezt a lenyűgöző adaptációt, mivel ő volt az, aki először találkozott vele a pálmaszárny példányok boncolása során, valamint kezdte el tanulmányozni a funkcióját. A farlandszervhez hasonló, konvergensen kialakult megvalósítást tapasztalunk egyes Osteopodozoánál, viszont az ő esetükben, ha beindítják, akkor nem képesek huzamosabb ideig használni, ezért kénytelenek aránytalanul nagy szárnyaikra hagyatkozni.
A szakértők szerint lehet valamilyen kapcsolat a Mondo-sziget mágneses anomáliái és a farlandszerv kialakulása között. Ám csakúgy, mint magának a farlandszervnek a konkrét működése, a kettő közötti kapcsolat megértése is további kutatásokat igényel.

Talán a Mondo-sziget leghalálosabb lakóit képezik a halálfejkúszók (Candorocephalus bipedalis). A legnagyobb példányok 30 méter hosszúak, ám belsővázuk megkönnyíti nekik a helyváltoztatást, ezért meglepően fürgék egy hasonló méretű Gorosaurushoz képest.
Először 2003-ban fedezte fel őket William Randa expedíciója.
Általában a mocsaras vidékek lakói, ám nem ritka, hogy kimerészkednek a szárazabb erdőkbe. Csakúgy, mint más Levifidia, nem rendelkeznek testvégi nyílással, hanem az emésztés során megmaradt salakanyagokat kihányják, ezzel trágyázva a helyi növényvilágot. A Mollidontoformiákhoz tartoznak, ezekhez az általában apró, fakúszó állatokhoz, melyek 2 végtagjukkal, és hosszú harmadik lábként használt farkukkal másznak ágról ágra. Bőrük rendkívül toxikus az őshonos ragadozóknak, így a mocsaras vidékek bőségén a halálfejkúszók óriásokká válhattak.
Szájuk tele van puha szuronyokkal. Mivel állkapcsaik nem túl erősek, ezért egyben nyelik a táplálékot, annak megtartásában pedig a szuronyok segítenek, hogy a nyelés során még véletlenül se forduljon vissza vagy essen ki. A kisebb, fürgébb prédaállatokat a gyomruk nyelvszerű kinövésével ragadják meg és húzzák le a torkon.
Nagyobb táplálék esetén karmaikkal vágnak le darabokat. Amikor az ürítésről van szó, ezeket a szuronyokat lelapítják, így gond nélkül feljöhet minden, ami nem kívánatos.
Noha látószerveik még így is fejlettebbek, mint az Osteopodozoáké, a táplálék felkutatásában hatalmas, hő érzékelő receptorokkal kibélelt üregeik segítenek, melyek a világos fejmintázattal együtt egy halálfej illúzióját keltik.
Egy-egy táplálkozást követően sokáig képesek kibírni táplálék nélkül.
A száraz telek idején nagy kupacokba tömörülnek a közeli barlangokban és ott hibernálódnak, ami megmagyarázza, hogy miért csak 2003-ban találkoztak velük először. Ilyenkor testük egy nyálkás váladékot bocsát ki, ami aztán kiszárad, így a barlangok belsejében nyugvó halálfejkúszókból bizarr szobrok lesznek.
Az elmúlt két évtizedben viszont drasztikus változások történtek. A globális felmelegedés során a Déli-sark körüli jég folyamatos olvadásával megnövekedett a tengerszint, ezzel a part menti területeket elárasztotta a víz. Ennek nyomán, a belsőbb területeken folyók és tavak léptek ki a medrükből, minek hatására a környező élőhelyek is pusztulásra lettek ítélve. Az emelkedő víz ugyanis a mocsaras vidékeket és a barlangrendszereket is elárasztotta, ezzel kitaszítva a halálfejkúszókat megszokott életterükből.
Hosszú idő után először, a Mondo-szigetet újabb katasztrófa fenyegette, melynek ezúttal mi lehettünk az okozói.
A pusztuló élőhelyek következményeit más vidékek élőlényei sínylették meg. A halálfejkúszóknak új táplálék után kellett nézniük, s ez jól meglátszik a zoológusok által végzett kutatásokon.
A mocsarak és barlangok pusztulását követő tíz évben drasztikusan, mintegy 15%-al csökkent a Gigantofremitusok és Gorosaurusok állománya, ami valószínűleg nem véletlen. A gyorsabb és fürgébb Candorocephalusok egyszerűen hatékonyabban voltak képesek elejteni a masszív főemlősöket, mint a lomhább és energiaigényesebb óriáshüllők.
Nehéz volt megjósolni, mit tartogathat a sziget számára a jövő.



Száz évvel ezelőtt nehéz lett volna elhinni, hogy az emberiség első interakciója a földönkívüli élettel nem az űrben, illetve egy távoli bolygón, hanem itt a Földön fog megtörténni. Azt sem hittük volna el, hogy óriási szörnyek léteznek.
S mégis itt vagyunk, egy egész szigettel tele az evolúció perverzióival. Gigászi emlősökkel, félelmetes hüllőkkel, és a tudomány számára ismeretlen földönkívüliekkel.

Fogalmunk sem volt, hogy mi lehetett a katalizátora mindennek, már ha volt egyáltalán. Azt gondoltuk, hogy a rhophenium és az Allokarióták eredetére talán sose fogunk rájönni.

Persze, mindez megváltozott a Ghidorah eljövetelével…

Szóval, ennyi lett volna egyenlőre, hogy én hogyan képzelnék el egy hipotetikus Kaiju lore-t.
Lehet, hogy nem produkálná a legsikeresebb vagy legszórakoztatóbb filmeket, de a természet alapú fantázia már csak ilyen, korlátokkal jár. És még így is nagyban az esztétika maradt az előtérben. Pl. nehéz elhinni, hogy lenne elég szelekciós nyomás, ami akkora élőlényeket eredményezne, mint a Gorosaurus vagy a Gigantofremitus, még bőrben élő algákkal is. Fontos rejtély, hogy a csontjaikban milyen változások történhettek, és miként történtek ezek a változások, amik megengedték, hogy földi gravitáció mellett még így is képesek ekkora terhet cipelni. A földönkívüli organizmusok esetében elő kellett állni egy teljesen kitalált, kémiai elemmel, mert még ha a titánium meg is tudna tartani ekkora testeket, annak szervezeten belüli előállítása nagyban problémás lenne, például egy eltört végtag esetén. Olyan Eukariótáknál, mint a Gorosaurus pedig a kalcium alapú csontozat, illetve a porcuk pedig pláne megnehezíti az egészet, elvégre oka van annak, amiért a Sauropodák sem gazellaszerű vékony lábakon jártak…

Hogy lehessen találni egyfajta egyensúlyt a realizmus és az esztétika között, kénytelen voltam elvenni az összes vagányabb vonásokat a lényekből, és ilyen körülmények mellett valamivel hihetőbb, lomhább teremtményeket kreálni belőlük, amelyeknek még így is lenne egy „wow” faktora a puszta monumentális méreteik miatt. A Mondo-szigeti kong lényegében egy emlős-Sauropoda, ha az arányait nézzük.
Gorosaurusnál a stabil helyváltoztatás érdekében javasolt, ha van egy biztonsági támaszuk, miközben elemelik egyik lábukat a talajtól. Innen jött a farokgumó ötlete, ami esztétikailag részben egyes gekkókon alapul.
A Vastatosaurus esetében is kénytelen voltam összezsugorítani az állatot, mert a hosszúlábú Coelurosauriáknál a T. rex képezte a felsőhatárt, ehhez képest a V. rexnek arányaiban még hosszabb lábai vannak. Sokkal jobban maradok hű az eredeti anatómiához, hogy ha csak a méreten változtatok, elvégre amúgy is voltak már a Paleontológiában is érthető túlbecslések egy állat méretében, hogy ha csak töredéknyi információval szolgáltak a fosszíliák. Egy egykor elsüllyedt szigeten lakott dinoszaurusznál sem lenne ez másképp.

Nem tudom, hogy folytatni fogom-e vagy sem ezt a kis mini-loret/headcanont a szörnyek világa körül. Mindenesetre fun volt a megírása, és noha kicsit hosszúra sikerült, remélem az olvasónak is tetszett.