Hasonlóan ahhoz a metódushoz, mint ahogy a Spinosaurusnál jártam el; ezt a Tyrannosaurust is próbáltam úgy rajzfilmesre alkotni, hogy az még megfeleljen annak az elképzelésnek, mint amilyet az elmúlt évtizedekben a meglévő bizonyítékok függvényében megalkottak róla.
Például, sokáig meglepően gyakran figyelmen kívül voltak hagyva a "gastralium" bőrcsontok, melyek amolyan hasi bordákként helyezkedtek el, tapadási felületet szolgálva az izmoknak, illetve segíthették a légzést is.
Ezt figyelembe véve, a T. rex sziluettje többé kevésbé megváltozott. Már jóval robusztusabb teremtmény, ami el is várható egy olyan két lábon járó ragadozótól, mely méretben felülmúlta a legnagyobb afrikai elefánt bikákat.
Egy másik fontos ismertető jegye a valódi T. rexnek, amit meglepően sokszor lehagynak a paleo médiában, az a szemei felett elhelyezkedő két csontos dudor.
Ezeket gyakran csak befedik pikkelyekkel, ezzel egy bizarr módon megnyúlt szemöldök hatását keltve.
Viszont, felületüket megvizsgálva rájöttek, hogy valószínűleg elszarusodott réteg fedhette őket, ez által formálva valamilyen tarajokat vagy szarvacskákat.
Paleoartokon nyilvánvalóan szerepelnek, hisz ott a tudományos pontosság a követelmény, viszont a média egyéb irányaiban - vagyis filmek, sorozatok, ismeretterjesztő műsorok, stb... - ez a vonás az évek alatt mindinkább kiveszett, miután egyik alkotás követte a másikat.
Paleoartokon nyilvánvalóan szerepelnek, hisz ott a tudományos pontosság a követelmény, viszont a média egyéb irányaiban - vagyis filmek, sorozatok, ismeretterjesztő műsorok, stb... - ez a vonás az évek alatt mindinkább kiveszett, miután egyik alkotás követte a másikat.
A Tyrannosaurus holotípusának koponyája. Látható a szemek felett található
kinövés, mely alapja lehetett a "szarvaknak".
Hogy példát is említsek, az 1996-os Ultimate Guide: T. rex dokumentumfilmen még erősen érződött a szakértői behatás, hiszen az effektekért Hall Train felelt, aki maga is paleoművész. A T. rex hitelesnek hat a korához képest, a go-motion pedig valami hihetetlenül dinamikus rajta, még jobb, mint amit Tippettől megszokhattunk. Az külön meglepett, hogy milyen jól sikerült beilleszteni az animált szegmenseket a filmezett, valódi hátterekbe.
A koponya az rendkívül pontosra sikeredett, egyedül a farok az, ami kaphatott volna még egy kis izomzatot, de akkoriban, amikor kijött, ez még bőven rendben volt.
A koponya az rendkívül pontosra sikeredett, egyedül a farok az, ami kaphatott volna még egy kis izomzatot, de akkoriban, amikor kijött, ez még bőven rendben volt.
A későbbi, 1999-es Dinoszauruszok - a Föld uraiban a szakértők pusztán tanácsadók voltak már, miközben elsősorban az effektes cégek művészei voltak azok, akik dolgozhattak az állatok megtervezésében, valódi paleoművészek helyett. Így küllemük konzisztens stílusban maradhatott, nem érződött úgy, hogy különböző művészek alkotásai lennének.
Sajnos ez olyan kevésbé időtálló dizájnokhoz vezetett, mint maga a T. rex, ami körülbelül semennyire sem felelt meg, se az ismert koponyáknak, se a csontváz rekonstrukcióknak.
Sajnos ez olyan kevésbé időtálló dizájnokhoz vezetett, mint maga a T. rex, ami körülbelül semennyire sem felelt meg, se az ismert koponyáknak, se a csontváz rekonstrukcióknak.
Ismertebb dokumentumfilmek közül, egészen a 2011-es Dinosaur Revolution-ig kellett várni ahhoz, hogy a T. rex visszakaphassa szarvait. Lehet, hogy túlzásba estek az oszteodermákat illetően, mivel Coelurosauria Theropodák esetében ezekre még nincs bizonyíték, hogy valaha is kialakultak volna a csoportban. Emiatt picit inkonzisztensnek hat, ahogy a tollbundás fiatalok gyakorlatilag ilyen páncélozott, tüskés felnőttekké válnak. Mintha egy csibe felnőtt korára leguánná nőné ki magát.
A gastralium is egyértelműen hiányzik, de figyelembe véve, hogy ennek a műsornak az elkészítése egy produkciós rémálom volt, amire maguk a készítők se szívesen emlékeznek vissza; a végeredmény még így is a kora 2010-es évek legpontosabb dinoszauruszait hozta, már ami a csontváz anatómiáját illeti.
Egyesek talán a koponya mintát soknak tarthatják egy dokumentumfilmhez, de a halálfejes lepke (Acherontia atropos) révén tapasztalhatjuk, hogy a természet néha milyen kényelmes egy lénytervező.
A gastralium is egyértelműen hiányzik, de figyelembe véve, hogy ennek a műsornak az elkészítése egy produkciós rémálom volt, amire maguk a készítők se szívesen emlékeznek vissza; a végeredmény még így is a kora 2010-es évek legpontosabb dinoszauruszait hozta, már ami a csontváz anatómiáját illeti.
Egyesek talán a koponya mintát soknak tarthatják egy dokumentumfilmhez, de a halálfejes lepke (Acherontia atropos) révén tapasztalhatjuk, hogy a természet néha milyen kényelmes egy lénytervező.
Mihelyst tisztában vagyunk az alapokkal, onnantól kezdve már egyszerű relatíve a kereteken belül maradni, ugyanakkor el is szabadulhatunk a fantáziánkkal a stilizálás erdeiben.
A legegyszerűbb vázlatolgatás/firkálás is segít, mert ennek nyomán ismerjük meg lassan, milyen legyen a karakter egyénisége, sziluettje és végső külleme.
Tudjuk, hogy a T. rex egy igazi chonker volt, ám ennek ellenére volt annyira gyors és kitartó, hogy egy embert utolérjen. Tudjuk, hogy rendkívül jó volt a látása a többi Theropodához képest, viszont a tökéletes szaglását se kell elfeledni. Azt is tudjuk, hogy felnőttként sok dologra nem használhatta karjait, ám lábai alkalmasak lehettek testek leszorítására.
Tudjuk, hogy a T. rex egy igazi chonker volt, ám ennek ellenére volt annyira gyors és kitartó, hogy egy embert utolérjen. Tudjuk, hogy rendkívül jó volt a látása a többi Theropodához képest, viszont a tökéletes szaglását se kell elfeledni. Azt is tudjuk, hogy felnőttként sok dologra nem használhatta karjait, ám lábai alkalmasak lehettek testek leszorítására.
ennyi is segíthet kitalálni, milyen elem tetszik és melyiket dobjuk el. Később ezek kombinációjából
született meg a végső dizájn.
Az ilyen kulcs aspektusok azok, melyek egy T. rexet T. rexé tesznek. Tehát a karakter megtervezésekor érdemes ezeket kihangsúlyozni, valamint túlozni rajtuk. Az is fontos, hogy mit akarunk, milyen karakternek hasson a végeredmény, mikor a befogadó először megtekinti.
A Spinosaurushoz hasonlóan itt az volt a cél, hogy egyértelműen antagonista külleme legyen. Viszont, miközben a Spinó inkább egy körmönfont, sunyi karakternek lett elképzelve; addig a T. rex inkább egy őrült, szeszélyes figura, aki gyakran cselekszik meggondolatlanul. Ez picit ironikus is, hiszen a valódi állatok közül a T. rex lehetett a valamicskét okosabb... de ez nem állhat a barátságuk útjába!
A Tyrannosaurust általában vagy unalmas színekkel ábrázolják (ami persze érthető, hiszen egy nagy testű ragadozó, nem lehetnek paradicsommadár színei) vagy ha adnak is rá érdekesebb mintákat, akkor az általában fekete és piros, ami meg már egy picit elcsépelt. Ezért hasonlóan a Spinosaurushoz, itt is kígyót használtam alapnak. A zöld macskakígyó (Boiga cyanea) kicsinyeinek vannak ezek a szemkápráztató, de nem rikító színeik, melyek számomra a tökéletes átmenetet képezik a skála két véglete között.
Annyi lehet még a probléma, hogy egy ma élő állat nyilván nem csak 1-2 színből áll, rajzfilm karakterek esetén pedig érdemes az egyszerűségre törekedni. A kék mintázatot a nyak alatt sehogy sem lehetett úgy bevonni, hogy az működjön a szimpla átmenetekkel. Ezért ahhoz, hogy valahogyan megmaradjon a szín a figurán, végül a szem kapta meg.
Ahogy az a Spinosaurusnál is volt említve, karaktertervezésnél érdemes úgy tervezni a karaktert, hogy mindenképpen a fejére irányuljon a figyelem, hiszen azzal fogunk a legtöbbször interakcióba kerülni.
Ugyanezen logika szerint a szája az átlagos, rózsaszín és piros színek helyett, inkább lilásabb színezetet kapott, a gila (Heloderma suspectum) mintájára.
Az is elképzelhető, hogy a Tyrannosaurus talán nem volt annyira tollbundás (habár az igaz, hogy olyan modern biológia által könnyedén megfigyelhető jelenségeket, mint az esetleges északi és déli populációk kültakarója közti eltérések; nem tudjuk jelenleg megállapítani a fosszíliákból, s így biztosan sosem lehet kijelenteni semmit), mint az egy időben divat volt, viszont apró szálakat felesleges lenne rárajzolni egy eleve stilizált dizájnra, mert azok csak megtörnék a sziluettet.
Ugyanezen logika szerint a szája az átlagos, rózsaszín és piros színek helyett, inkább lilásabb színezetet kapott, a gila (Heloderma suspectum) mintájára.
Az is elképzelhető, hogy a Tyrannosaurus talán nem volt annyira tollbundás (habár az igaz, hogy olyan modern biológia által könnyedén megfigyelhető jelenségeket, mint az esetleges északi és déli populációk kültakarója közti eltérések; nem tudjuk jelenleg megállapítani a fosszíliákból, s így biztosan sosem lehet kijelenteni semmit), mint az egy időben divat volt, viszont apró szálakat felesleges lenne rárajzolni egy eleve stilizált dizájnra, mert azok csak megtörnék a sziluettet.
Két jó barát.
Csakúgy, mint a Spinosaurusnál, itt is előfordulhat, hogy nálam ezerszer tehetségesebb művészek ennél is jobban megoldanák, de mindenesetre, én egyenlőre meg vagyok elégedve a végeredménnyel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése